A víkendes, a gyüttment és a veresi polgár…
Három különböző ember, három különböző sors. Ami közös bennük, mindannyian Veresegyházon élnek. Anikó Baranyából érkezett, két gimnazista gyereket nevelő fiatalasszony. Zoltán, ötven múlt, itt született, itt dolgozik, vállalkozik, bosszankodik. László a fővárosból költözött Veresre, nyugdíjas.
Hogyan alakult az életük? Milyen terveik vannak? Mit gondolnak a város jelenéről, jövőjéről?
Vasárnap, szieszta időben hagyom magam mögött a Szadai körforgalmat és kapaszkodom felfelé az Eötvös utcán. Sehol egy teremtett lélek, csak az aszfalt alól bugyog a víz - csőtörés. Telefon DMRV ZTR tudjuk, megyünk, csináljuk.
A főúttal párhuzamosan gurulok a hegy tetején. A fóti dombok felett átsütő nap a szép tiszta Veresegyház szutykos levegőjén át szüremlik, inkább csak átdereng.
Vendéglátóm módi szerinti, téglaszínű háza saroktelken áll, a kapu pont a két utca találkozásánál enged bebocsátást. Anikó kilép elém a lépcső tetejére, kezet fogunk. Határozott, meleg a fogása, beljebb tessékel. Az előszobában bizalmatlanul méreget kutyusa, egy Golden retriever. Megérdemelt pihenőjét zavartam meg, elfáradt délelőtt a kutyaiskolában. Unottan hagyja ott kényelmes kosarát, az asszony igyekszik a nappaliba terelni a kutyust, míg én lerúgom a csukámat.
Konyha, étkező, nappali egy tér, átgondoltan megépített, ízlésesen berendezett belső.
Az artdeko étkezőfotel nyomja az oldalamat, vendéglátóm figyel rám és felajánl egy még kényelmesebb ülőhelyet. Maradok. Pezseg, vibrál, szinte süt a dinamizmusa. Mesélni kezd. Lubickolok a szavak hullámain, igazi szellemi szieszta. Gördülékenyen fogalmaz, látszik, hogy beszédhez szokott.
- Baranya megyéből érkeztünk és nem is mi választottuk Veresegyházat, hanem a GE. 2000 et írunk, a férjem építésvezetőként irányította itteni gyáruk létrehozását. Innen nem messze a Ráday utcában laktunk, a cég bérelte lakásban. Akkor már megvolt mind a két gyerek.
Nagyon megtetszett a város hangulata persze a mostanihoz képest akkor még sehol nem volt. Vonzott Budapest közelsége, a csend, a nyugalom. Itt vásároltunk telket és 2000 ben el is kezdtünk építkezni.
Egy fejlődő város vártunk, ahol minimális a politikai elkötelezettség, a városvezetés egységes. Nagyon nehéz az a lobbizás, hogy ötévente más szeleket fogjunk a vitorlába. Fontosnak tartottam, hogy egy hiteles városvezető álljon település élén. Budapest közelsége miatt a munka lehetőséget és jobbnak találtuk, az M6 os sem volt kész, akkoriban Pécs környékén nem igen volt megfelelő munka.
Hogy mi változott az óta? Nagyon sok minden, ezt főleg akkor látom, ha visszamegyek a szülővárosomba Pécsváradra. Ott megállt az idő tényleg minimális a fejlődés. A szüleim mikor meglátogatnak, azzal szembesülnek, hogy úristen megint mennyi minden történt itt nálatok. Csak homok volt például itt az utcánkban azt nagyon nem szerettük, kb. hét év múlva készült el a szilárd burkolat. A Fő utca teljesen más lett, régen ott a postával szemben a menyasszonyi ruhakölcsönző, a hurka sütő, a vas műszaki bolt. Nos, a legszebb emberi kapcsolataink a gyerekeink által születtek. Ide jártak bölcsődébe, óvodába, általános iskolába és a legtöbb barátság ezen a vonalon alakult. Most már nehezebb, mert a gyerekek megnőttek Gödöllőre járnak gímibe. Deborah lányom utolsó éves, kisfiam másodéves. Mindkettőjükre nagyon büszke vagyok. Dániel fiam mindössze öt hónapos volt, amikor ide költöztünk, teljesen veresinek vallja magát, imádja a várost, őt minden ideköti. Sportban jeleskedik, atléta, a válogatott keret tagja.
Viszont nagy aktivitást tapasztalok a közösségi oldalakon, mintha a személyes találkozások helyett itt cserélnének eszmét az emberek. Elég aktív vagyok ebben, végül is az egy olyan lehetőség ahol tudunk adott esetben negatív kritikát gyakorolni, de esetenként akár pozitív visszajelzéseket is látok, ami engem nagyon inspirál. Legutóbb a posta állapotai okán gyűjtöttem aláírásokat.
Tudom, hogy a 2017 ben közel egymilliárd forint esik ki a város kasszájából ez azért elég komoly veszteség. Tudom, hogy van hitel állományunk, de igazából kinek nincs. Gondolom, hogy vannak olyan helyzetek, amikor butaság nem hitelt felvenni, ha olyanok feltételek, bízom benne, hogy a városvezetés ezeket jól használta ki. Üzletekre, közlekedésre, parkolóhelyekre, várost elkerülő útra van szükség, infrastruktúrával nem bírja a város ezt az exponenciális lélekszám növekedést.
Veresegyház szerepel a legdinamikusabban fejlődő városok sorában ennek nagyon nagy a vonzereje. Sajnos nem itt dolgozom, de itt járok kozmetikushoz, fodrászhoz, manikűröshöz, masszázsra. Amit lehet, helyben vásárolok, maximálisan támogatom a várost. Itt járok étterembe, színházba. Szeretem a piac varázsát ott szoktam találkozni barátokkal, beülni Joanba egy kávéra - ár érték arányban nagyon rendben van a kávézó, igazi gyöngyszeme a városnak. Üzleti coach vagyok, gyakran tartok ott megbeszéléseket.
Gyakran utazom külföldre, de akkor érzem, hogy haza értem, amikor lemegyek a tavakhoz egy nagy sétára. A növényekkel együtt, melyet magunk ültettünk a kertünkbe, mi is gyökeret eresztettünk, otthonra leltünk a városban.
Zoli világ életében kétkezi munkás volt. Még az öreg Türgyeinél is besegített, anno. Apja, de még a nagyapja is Veresegyházon élt. Az őslakosok közül mindenkit ismer és őt is ismerik. A hentesnél vett zsírszalonnát süti a hideg verandán, védőitalként barna sört kortyol, módjával. Egy helyen lehet csapolt Dreher barnát kapni Veresen. Másfél literes Colás üvegben viszi haza, hogy ne vezessen piásan. Utálják a csaposok üvegbe tölteni a sört, mert folyton habzik, türelemjáték belegyömöszölni azt a háromkorsónyit. De ezen a helyen is csak akkor veszi, ha a Toyota parkol a kocsma előtt, a kisfőnök közlekedik a kombival. Ha nem áll ott az autó be nem teszi a lábát. Ilyenkor a vendéglátás szó szerint értendő, mert Szemérmetes Erzsók ugyan látja a vendéget, de nem látja szívesen. Üvegeset kaphatunk egy kis boltban, két feles után csak "kaszablankának" nevezik a helyet, de elég drágán. Visszatérve a tepertőkészítés ősi receptjéhez, a zsírból kivett sültet még forrón megforgatjuk tejbe. Szép lesz a színe és porhanyós.
Saját disznót vagy harmincöt éve vágtak utoljára. Akkor még volt mindenféle lábasjószág a ház körül.
- Történt egyszer, hogy a faterom nyakon vágta az állatot, megszúrta, majd bement a házba, lehúzott egy jó felest. Mikor kijött a disznónak csak hűlt helyét találta. A süldő kert végében, a kerítésnél mászkált, ott adta ki a lelkét. Malacot a veresi állatvásárban vettek, a Pharmavit utáni hosszú út mentén volt állat- és kirakodóvásár. Nagyanyámék vették, nevelték, apám csak a feldolgozás miatt ment át hozzájuk. Egyszerre két-két disznót vágott a család, apámék kettőt, meg a keresztanyámék is kettőt. Veresi piac már akkor is volt, persze nem ilyen nagy. Hatvanhétben elindultak a faterék, az volt a terv, hogy kimennek Ausztriába körülnézni. Engem itthon hagytak a nagymuternál. Ausztriában leszállt az öregem, hogy vesz egy csomag cigit, még kabát se volt rajta. Tizenegy hónap múlva jött haza, Svédországban dolgozott. Amit keresett hozta haza a zsebében, ebből fejezték be a házat, amiben most is élünk.
- Hogy gondoltam-e arra, hogy lelépek innen, még a mai napig is gondolkodom ezen! Csak most helyzet van, úgy néz, ki a nejem előre tud lépni a munkahelyén. Ha sikerül maradunk, építek egy kisebbet. Ha nem, eladom, két embernek minek kétszáznyolcvan négyzetméter, megszámolok ötven millát és boldogan élünk. Komoly terveim nincsenek. Ha az utóbbi húsz évet nézem, egyre romlik a helyzet. 2008 előtt annyi munkánk volt, hogy alig győztük. Az ember annak alapján ítéli meg a sorsát, hogy van-e munkája. Most jó, ha havonta egy kályhás melót sikerül megcsípni. Gondoltam, hogy leteszem a kéményes vizsgát, mert legutóbb két kéményesből kettő nem tudta elvégezni a feladatát, ezzel nekem is időveszteséget, kárt okoztak. Leteszem a vizsgát, meg lesz a jogosultságom, megcsinálom a papírmunkát, megszámolom a pénzt és annyi…
Napközben nincs semmi mozgás a településen, csak azok a melósok vesznek valamit, akik itt dolgoznak. Tulajdonképpen alvó város a miénk. Aki Pestre jár dolgozni ott, vásárol, ott költi a pénzét, mire a napi munka után hazaér már minden bezárt.
- Azzal hogy épül, szépül a város nem is lenne baj, de már nagyon sokan vagyunk. Az ember elindul reggel hat, hét óra felé dolgozni, sorba kell állni az úton, mintha az M3 ra hajtanánk fel. Ha Csomád felé indulsz azért, ha meg Szada felé, akkor meg azért. És ne hidd, hogy Erdőkertes irányába egy kicsit is jobb a helyzet. Ugyanez van, ha estefelé jövünk haza. Lassan húsz ezren vagyunk, az út meg ugyan az, mint hatvan éve. Ma is két szekér fér el rajta, egymás mellett, csak középre festettek egy fehér vonalat. Az iskoláknál elképesztő, ami reggel van, a szülők szinte a tábláig viszik a gyerekeiket, Szadán is és Veresegyházon is. Torlódás a vége. Pedig lehet, ráférne az a harminc méter séta a gyerekre.
Az asszony mondja, nézzem a hatórás híradót, mit nézzek rajta, ami egész nap velem történt? Kidobnám a tévét az ablakon, oda lenne a készülék, betörne az üveg és még az is lehet, hogy az ablak alatt parkoló kocsimba is kárt tennék. Nem, inkább nem nézem.
A B tervem, hogy eladok mindent, befektetem a pénz, bérelek valahol egy házat, ha összejön a szerencsém, maradok ott, ha nem akkor tovább állok.
László 45 évig élt Budapesten, megözvegyült. Egyik csütörtökön szól a druszája a szomszédban, hogy van Veresegyházon egy eladó telek, kis faházzal. Azt sem tudta pontosan hol is van ez a település. Másnap kikocsizott, megnézte, megtetszett. Vasárnap megvette, kifizette. Ettől a perctől kezdve itt lakott, míg az őszi hideg vissza nem kergette a városba. Elhatározta ott hagyja a panelt és itt épít házat, kiköltözik.
- Egész télen házat terveztünk egy építés barátommal. Öt, vagy hat terv készült, nehezen jutottunk dűlőre. Egyedül éltem, de nem szántam ezt végleges állapotnak. Így nem tudtam arra válaszolni, hogy a leendő otthonomban kik fognak lakni és mit fognak csinálni? Ha építkezel, és ezt nem tudod, akkor semmit sem tudsz.
Ennek ellenére tavasszal belefogtunk. Mindenki segített, az öreg Petrovics ingyen elhozott egy fagerendát a Türgyeitől, átdobta a kerítésen hazafelé menetben. Adott kölcsön egy földfúrót, nem is kértem, de tudta, hogy szükség lesz rá. Remek építő csapat jött össze, a ház kőművest nem látott. Állítólag a kőműves árt az épületnek – tisztelet a kivételnek. Volt itt szerelő, aki járta a tengeri kikötőket és darukat javított. Szabadnapos kamion sofőr, egy erdélyi ács, karosszérialakatos a szomszédból és egy vízszerelő. Meg persze egy felelős műszaki vezető. Novemberben már égett a tűz a kandallóban, szilveszterkor pedig megünnepeltük a sikeres befejezést a csapattal.
Szombatonként a piacon találkoztunk, a Maglódiné féle büfében bevertünk egy-két felest, egy pofa sörrel, elrágcsáltunk egy lángost és szidtuk a rendszert. Jártukban keltükben köszöntek egymásnak az emberek az utcán. Azt reméltem itt olcsóbban tudok majd élni, mint Pesten, hát ez nem jött be. Város lett Veresegyház, de ez nem látszott meg az itteni életen. Továbbra is a - jó értelemben vett - falusias élt zajlott. Elkészült a főtér, a Coop-nál tetszett, örültem, büszke voltam rá. Aztán épült még két főtér, az innovációsnál és a városházánál. Úgyhogy most van belőlük három.
A városháza előtti nagyon tetszik. Szívesen vagyok ott, ha tehetem. A kertész csodadolgokat varázsol oda. Szívesen ücsörgök a kávéházban, figyelem a téren áthaladókat. Meg a tér sarkára kiállított ilyen olyan gépkocsikat. Tudom, minden fillére szükség van, de ez egyszerűen ízléstelen egy gyönyörű közteret elrondítani egy „rozsdaboglyával”. Az operában sem árulnak vattacukrot, pedig biztos jó pénzt hozna.
Aztán szép lassan kinőttük városunkat. Veresegyház ingét, gatyáját költi bölcsödére, óvodára, iskolára. Egyre nehezebb parkolni, pedig autó nélkül igen nehéz itt az élet. A nyugodt, falusi tempót felváltotta az erőszakosabb, egymásra kevesebb (vagy semmi) figyelmet fordító „városi” magatartás. Bosszankodunk, türelmetlenkedünk, már ritkábban állunk meg beszélgetni az utcán. Mindenki ideges, rohan. Már itt is!
Már nem olyan jó itt élni, elmúlt a varázs, tettük érte, hogy így legyen! Ha valaki tudja, hogy lehet „visszaszerezni”, szólítson meg nyugodtan az utcán és mondja el – érdekel.
